Egy útlevél vége / 1. rész

2009 őszén, a tervezett Fokvárosi útból kifolyólag kérvényeztem a magyar állampolgárnak törvényesen kiadható második útlevelet a győri okmányirodában. Akkor még magam se tudtam, hogy alig másfél év múlva azért nem tudom tovább használni, mert a kapacitásán felül televerik vízummal és pecséttel.

Természetesen a pecsétek és a történetek össze-vissza vannak . Mivel ez az oldal az útlevélről szól , ezért annak oldalai szerinti sorrendben vannak a történetek . A könnyebb átláthatóság kedvéért a 2010es Budapest-Fokváros útvonalon a következő sorrendeben követték egymást az országok .
1   Magyarország
2   Szlovénia
3   Olaszország
4   Francia ország
5   Spanyol ország
6   Marokkó / Nyugat - Szahara Marokkó része
7   Mauritánia
8   Mali
9   Burkina Faso
10 Benin
11 Nigéria
12 Kamerun
13 Kongo
14 DR Kongo
15 Angola
16 Namibia
17 Dél-Afrika

2011es kalandozásunk alatt :
1-7 mint 2010 ben
8   Szenegál
9   Mali
10 Burkina Faso
11 Benin
12 Togo
13 Ghána
14 Burkina Faso
15 Mali
16 Mauritánia
17 Nyugat-Szahara / Marokkó
18 Spanyol ország
19 Francia ország
20 Olasz ország
21 Szlovénia
22 Magyarország


Akkor kezdjük az elején. Azaz, az első és a hátsó borítóval.
      
Történet ott kezdődik, hogy az utolsó Dr Congói városban, Matadiban keressük az Angola felé vezető utat. Táblák nem lévén állandó kérdezgetésekkel jutunk előre. Kétségek között autózunk a kacskaringós Afrikai dzsungel ritkán járt útján amin hol aszfalt, hol földes csapás váltogatja egymást. Jól öltözött ötven körüli diplomata táskás néger stoppos battyog a mi irányunkba. Megállunk mellette. Kérdezzük az útirányt, ő meg megerősíti, hogy jó irányba megyünk, még öt kilométer a határ. Kéri, hogy vigyük el. De mi gecik vagyunk és otthagyjuk. Mentségünkre legyen mondva, hogy mire ide leértünk már rengeteg negatív tapasztalaton vagyunk túl. Kamerunba például 150 kilométeres kerülőt tettünk a dzsungelben, mert a kedves stopposunk nem abba az irányba óhajtott menni amerre mi és egy másik útra irányított. Ez a kedvesség hat óránkba került egy szinte járhatatlan úton. Na vissza a történethez. Megérkezünk a határra, ami egy domboldalon van a dzsungelben lévő szűk út mentén. Forgalma a nullával egyenlő. Először a meredek kaptató melletti határőr házba egy kedélyes, nyugdíjas korú határőr forgatja át az útleveleinket. Mivel látni nem lát, így a három papírost egy óráig nézegeti, közbe kérdezget. Honnan, hová, mikor, merről, meddig? Felszólít, hogy mutassuk meg térképen is. Mivel kurvára ráérünk, hiszen csak egy órája bassza az időnket, leszaladok egy térképért. Öreg nézegeti, forgatja össze-vissza, de látjuk, hogy fingja sincs a történtekről, de csak erőlködik. Öt perc múlva kiböki, hogy erre a térképre neki nagy szüksége van. Ennek rettentően örülök, mert nekem is, ezért jobbnak látom kiszedni az öreg kezéből, még mielőtt teljesen a magáénak nem kezdi érezni. Nagy nehézségek árán pecséteket kapunk az útlevélbe és indulnánk tovább mikor is kitalálja, hogy meg akarja nézni a kocsit belülről. Pakolászik, felforgat mindent. Mi meg rohadtul unjuk. Kell neki a zseblámpa, a konzerv és a GPS is. Mivel semmit nem kap, így újfent lecsap egy ép a keze ügyébe került térképre. Kifeszítem a kezéből és adok helyette neki egy autós újságot. Unalmas óráiba nézegesse azt, majd kitessékelem a kocsiból. Stopposunk épp most, gyalogol el a kocsink mellett amire az öreg vigyázzba vágja magát és tiszteleg. Egymásra nézünk és tovább hajtunk hegynek felfelé a vám felé. Következő szakaszon rövid időnk van gondolkodni, hogy ki a franc lehet a stoppos és mivel fog bosszút állni, hogy ennyire meggyalogoltattuk. Jó kilométer után az, erdő mélyén több házat fedezünk fel, amiből rögtön tudjuk, hogy megérkeztünk a vámra. Legalább tíz ember mutogat, egyik jobbra, másik balra. Egymást kiabálják túl a helyes útiránnyal. Mivel itt már annyira meredek az út, hogy felezőt kell kapcsolni, így inkább a lankásabb részt választom. Beterelnek egy hátsó udvarba az épületek mögé. Olyan érzés kerít hatalmába, hogy az autó innen sose fog előkerülni és talán napokat, heteket fogunk itt tölteni, majd beterelnek egy verandás házba. Totál káosz az egész. Emberek jönnek - mennek, de senki se csinál semmit. Verandáról nyílik több ajtó. Először a másodikon kell bemenni , majd a harmadikba. Itt több szoba található amikbe számtalan asztal mögött számtalan néger bácsi üldögél. Vagy öt könyvbe jegyzetelik be az adatainkat. Persze nem egyszerre, mert az túl gyors lenne, hanem egymás után. Egyik szoba valami főnök féléjé. Ezt onnan gondoljuk, hogy nagyon körbeugrálják a többiek és ő tevőlegesen semmit se csinál, pedig a többieknél kevesebbet tenni már a művészet határát súrolja. Miközben épp a 40 fokos meleget és a 3000% -os páratartalmat próbálja a mini ventilátorával enyhíteni, a legújabb fejlesztésű mobiltelefonját tölti a falból kiálló két csupasz vezetéken keresztül. Amint meglát bennünket rögtön leültet  az asztalával szembeni padra, majd azzal a lendülettel lecsap a Tomira. Jakuza becenevű barátunkról azt kell tudni, hogy két centis karikák vannak a fülében és a teste egy része különböző motívumokkal díszített. Afrikai körökben hatalmas népszerűségnek örvend. Fekete Afrikában, ha megállít egy rendőr, csak annyit mondok: - Tomi, húzd fel a pólód úját! És már meg is van a téma és el lehet felejteni a lehúzást.
Na szóval Tominkra, rászállt a főnök és mindenáron el akarja neki adni 16 éves lányát, miután elkottyantja, hogy elvált. Hiába mondja, hogy van barátnője és az neki elég a  főnök nem hagyja magát lerázni. Neki is négy felesége van és, hogy az milyen frankó. Egy idő után kezdi belátni, hogy Jakuza hajthatatlan és egy utolsó támadásba lendül. Induló 500 eurós vételárat, csak a Tominak, és mert olyan jó fej leviszi 250 re, amivel nem éri el célját és megnyugszik, hogy ő mindent megtett a család kiárusítása érdekében. Szerintem, ha a lélektani 200 eurós határ alá megy elgondolkodunk az emberkereskedelmen. Ezután  átmegyünk az egyes ajtóhoz ahol orvosi bizottság állomásozik. Másik három nagykönyvbe vezetik be a sárga könyvünk adatait. Persze jó szokásukhoz híven, nem kapkodva. Mivel már több mint egy órája itt ücsörgünk nem is csodálkozik egyikünk se, hogy a stoppos emberünk berobogott  Kicsit csapzott, kicsit fáradt, hisz legalább öt kilométert gyalogoltattuk a 40 fokos dzsungelben. Vidáman, büszkén ráz velünk kezet miközben a többiek szalutálnak a vámparancsnoknak.

És már robogunk az Angolai határ felé ami már egy másik történet.  14. oldal
Témához kapcsolódik:
Angolai Vízum 15. oldal
DR Congo belépő pecsét 10. oldal
DR Congó kilépő pecsét 10. oldal
DR Congo vízum 11 oldal. - Történet a belépésről Kinshasa-nál



Egy teljesen átlagos, bármelyik útlevélben megtalálható oldal. Enyémbe ebből elég kevés van.








1.oldal
Egyik oldalon egy jóképű gyerek, másikon egy Togo-i vízum a be és kiléptető pecsétekkel együtt.
2011-es Budapest-Bamakóra úgy indultam el, hogy öt üres oldal volt az útlevelembe és három hiányzó vízum. Ennek a józan ész birtokában elégnek kellett volna lenni. Biztonság kedvéért ezért levittem a másik útlevelemet is. Menet közben láttam, hogy kicsi az esélye, hogy ezzel az útlevéllel kihúzzam a távot, de csak azért is alapon addig feszegettem a korlátokat amíg lehetett. Ennek lett vesztese az 1 oldal. Mire Togo-i vámra értünk már minden oldal foglalt volt ezért nagy fejvakarások mellett ide rakták a vízumot a 10000CFa volt a határon, azaz kb. 4000 forint.
Oldal eredeti felirata: "Az útlevél a világ összes országába érvényes "

Togói kilépés 14. oldalon

2.-3. oldal
Második oldalon lévő Ghánai vízumot Bamakóba csináltattuk. Először csak azt hiányolták, hogy én nem voltam jelen. Mivel pont az autót szervizeltem. Utánna meg kijelentették, hogy nem adhatnak ki vízumot, mert két napja új rendelet jött. A 20,000,- Cfa = 8,000,- forintos vízumdíjon kívül 5,000 Cfa = 2,000 forint /  útlevél csúszópénz fejében átgondolták a rendeletet. Tipikus Afrikai lehúzás.
Még akartak egy kis lecsót az extra helyes vízumért, de Petya barátom megmutatta neki, hogyan kell ide berakni.
Eredeti funkció:" A magyar hatóságok bejegyzései"

Harmadok oldalon lévő Burkina Faso-i vízumot még a 2010-es Fokvárosi utunkra csináltattuk Londonba. Az akkor 25 fontos vízumdíj méltányos volt a 2011es 90 eurós Bécsihez képest mégha az kétszeri belépésre jogosított is. Az viszont külön döbbenet, hogy volt olyan aki a határon 130euróért kapott egyszeri belépő vízumot.
Amúgy ez a vízum indított el a lejtőn, mert ez volt az első amit rossz helyre raktak.
Eredeti funkció:" A magyar hatóságok bejegyzései"

4.-5. oldal

Hiába erőlködtem, ide nem tudtam vízumot vagy pecsétet rakatni. Ez már nekik is sok volt. Pedig mindent megpróbáltam. Vagy nem?











6.-7. oldal      /     Normális oldalak
Hatodik oldalon lévő Benini vízumot a határon csináltattuk 2010-ben mikor Fokvárosba mentünk. Útikönyvek 20,000,-Cfa = 8,000,- forintos díjat írtak, mi meg 10,000,-Cfa=4,000,- ft-ért megkaptuk . Negyed óra volt az egész.
Annyira simán ment, hogy már szégyellem. Én kérek elnézést!

Viszont a hetediken a Namibiai. Ha-ha. Ezért vért izzadtunk Bécsben.



Londonból jöttünk hazafelé. Kezembe volt már egy csomó vízum a 2010-es Fokvárosi vonalon. Olyan izzadságszagú vízumok a birtokunkba voltak, mint Congo és Burkina. Erre egy néger néni személyében olyan falba futottunk a Bécsi konzulátuson, hogy csak lestünk. Namibia afrikai viszonylatban egy rettentően kulturált ország ezért nem is értettük a nénit, hogy mit nem ért. Egyszerű a képlet északról megyünk Namibia érintésével Fokvárosba. Ennyi. Közli, hogy kell repülő jegy visszafelé! Mondjuk - autóval megyünk és Fokvárosból repülünk haza -. Akkor miért nincs Dél-Afrikai vízumunk? - Azt a határon veszünk -. Akkor kell szálloda foglalás! - nem szállodában fogunk lakni és még nem tudjuk hol - . Viszont nem érünk le időben! - Higgye el hölgyem ki van számolva és leérünk -.Akkor kellene repjegy! Huuuha...... nagy levegő. És még így ment két órán keresztül. Végső csapás ránk: Namibia egy veszélyes ország, ne menjünk oda! Ez a nő vagy viccel vagy beteg. Végül 4 óra szájkarate és egy útvonalterv kíséretében rábólintott a dologra és megkaptuk a vízumokat.
7. oldalon látható még:
2011 feb 14. Ghanai kilépő pecsét / Paga felül
2010 feb 08. Benini beléptető pecsét / Porga alul
8.-9. oldal

Nyolcadik oldalon található pecsétek:
2010 feb 07 Burkina Faso belépő/ Koloko fentről 1
2010 feb 08 Burkina Faso kilépő/ Nadiagou fentről 2
2010 feb 12 Kamerun belépő/ Ekok fentről 3
2010 feb 17 Kamerun kilépő/ M'Balam fentről 4
2011 feb 02 Mali kilépő / Sikasso keresztbe jobb o.

Kameruni vízum a 13. oldalon

Kamerunról egy kis szösszenet:


                                                           2010-02-12 Cameroon vagy hogyan mentsünk autót a szakadék széléről

Ahogy elhagyjuk az utolsó Nigéria várost, kiváló minőségű aszfalton száguldunk. Alig jöttünk két kilométert mire észrevesszük, hogy az eddig az út melletti ritkás erdőből, komoly dzsungel lett. Mfum falújában kedves határőr fogad. Beírogatja naplójába az adatainkat, majd tovább irányít a két kilométerre lévő határhoz. Nagyon kemény határátlépésre számítok, mivel a kocsi papírjai nem az előírás szerintiek. Azaz nem üttettük ki a kocsit Beninből és Nigériába se léptettük be.

Két országot egy hegyek közé zárt, csodaszép folyó vágja ketté, amin egy nyomú 50 méter széles viszonylag jó állapotú vashíd ível keresztül. Nigériai oldalon egy 3 méter magas tyúkketrec rácsos kapu zárja utunkat. Mivel egyedül vagyunk, afrikai mércével hyper sebességgel történnek az események. Egy óra alatt négy fabódéban járunk és ugyanannyi nagykönyvbe is be lettünk regisztrálva. Kocsinkat kísérő Carnet de Passage nevű füzetbe a Benini belépő pecsét mellé rögtön kapunk egy Nigériai kilépőt.  Tévedést senki nem veszi észre és érthető okokból én se erőltetem a hivatalos megoldást. Ügyes testcsellel még kivédünk egy lejmolási kísérletet és robogunk át a hídon. Túloldalt álmos Cameroon-i határőr csapat érdeklődve rendezi papírjainkat. Míg előkerülnek a nagy könyvek és a funkció nélkülinek tűnő papírfecnik van időnk megismerkedni a háziállati szintre emelkedett majd negyven centis színes gyíkkal. Érdeklődésünket látva közlik, hogy van egy majmuk is, de az még egy öt perces hívogatás után se kerül elő. Jó óra alatt végzünk, és már nyitják is a kaput ami után újfent konstatáljuk a tényt, hogy nincs út. Sokáig nincs időnk gondolkodni, mert egy kilométer múlva megérkezünk a vámra. Mogorva vámos néni fogad bennünket. 150 centis magassága, ultra erősen szőrös teste és majd 120 kilója csak erősíti az összképet. Árnyas faházban leültet bennünket egy padra és amíg egy fél órát a papírjainkkal szöszmötöl az üveg nélküli ablakon kinézve nézzük, hogy egy kamionról, hogy pakolják le a banánt.

Ezen csak akkor csodálkozunk el igazán amikor a vámot elhagyva hajtunk a dzsungelban. Az egyértelmű, hogy út nincs, de akkora gödrök vannak a csapáson, hogy a Landcruiser tetejénél van a széle. Hogy a fenébe került oda a kamion amikor egy terepjáróval is nehezen haladunk előre?

150 kínkeserves kilométer után egyre magasabb hegyek közé érünk. Egyik kanyar után egy kisebb, halálra rémült csoportosulás nézeget egy autót, ami két méteres gazban van az út melletti árok szélén. Látszik, hogy a félig beborult autót nem fogják tudni kiszedni, így felajánlom, hogy a csörlővel kihúzom. Dzsungelt félig letarolva tudok csak az LC-vel megfordulni, de már akasztunk is a viseletes Toyota Corollára. Abban a pillanatban ahogy az autó megmozdul már bukik is lefelé az árokba. Négy néger ugrik a boruló autó után és teljes erőből tartják a sárvédőnél míg teljesen ki nem csörlőzöm az útra. Ekkor látom, hogy mire volt az óriási riadalom. Két méteres gaz takarásában húsz méteres szakadék tátong. Az autó egy lepke fingra volt a totális tragédiától. Sofőr, utasai és a kalamajkát nagy valószínűséggel okozó motoros annyira hálásak, hogy kezd kínossá válni ezért továbbállunk. Előttünk hajtó motoros már viszi a hírt és minden falúban integető emberek fogadnak.

Elérjük a 2000 méter tengerszint feletti magasságot és egyre több a falú és a kisváros. Az egyik kemény kaptatónál egy felismerhetetlenségig rozzant Mitsubishi személyautó maradvány kilehelt teste zárja el az utat. Nyolc utasának itt pihenőt kell tartania . Egyik embert felvesszük, hogy segítséget tudjon hozni a 100 kilométerre lévő városból. Egyre magasabb hegyeket mászunk és mély völgyekbe ereszkedünk. Úgy érezzük, hogy ennek a tekervényes csapásnak sose lesz vége. Autónk 2700 méteren már levegő után kapkod. Ereje sokszor kevés az egyre meredekebb emelkedők leküzdéséhez. Egyik kaptatónál a hatalmas nyomaték és a motortartó bakra ömlő gázolaj megteszi jótékonynak nem nevezhető hatását. Hatalmas csattanás jelzi, hogy a bal oldal kapitulált. Helyéről kiszakadt motor erős fémhanggal jelzi, hogy a gyári helyen jobban érezné magát. Már volt hasonló „élményben” részem  ezért nem is nagyon izgat a dolog. LandCruisernél ez csak egy közbenső állomás a teljes megsemmisülés felé ami ennél a típusnál, csak az univerzum végével együtt jön el.

2010-02-13    Mt.Cameroon és az ébenfekete tengerpart

Jó lenne, ha utasunk kicsit konstruktívabb hozzáállást produkálna. Ugyan mi említettünk neki egy várost ahová a térkép szerint út megy. Viszont a további úthoz létezik egy 100 kilométeres levágás amit a térkép még nyomokban se említ. Emberünk ezt annyira nem tartja fontosnak. Így amikor a kereszteződésnél látom, hogy 50 kilométer aszfalt helyett 150 kilométert tankcsapáson zötykölődtünk, nem sok tart vissza, hogy páros lábbal rúgjam ki a kocsiból.

Ahogy közeledünk a tengerpart felé, egyre jobb út és egyre több lejmolós hatósági közeggel találkozunk. Már vérprofik vagyunk a rendőrök melegebb éghajlatra küldésében és csuklóból rázzuk le őket. Szemükbe röhögünk amikor a jobb kormányos témát hozzák fel. Biztosításunk hiányát meg a Carnet de passage-al igazoljuk. Természetesen mi szívesen vásárolnánk biztosítást, de ezekben az országokban ez fizikai lehetetlenség. Aztán kifogunk egy kötekedőt. Tomival már komoly forgatókönyvet állítottunk fel ellenük. Ő a kompromisszumra kész tolmács én meg a fafejű nagyfőnök. Míg Tomi kedélyesen beszélget én a rendőrök padján fetrengek. Pofátlanságomra nagyon kibuknak, de pont úgy állok hozzájuk ahogy ők mihozzánk. Több száz eurók repkednek felénk a levegőben miközben unott arccal pár nemzetközileg is érthető kifejezést dobálok feléjük. Minisztérium, nagyfőnök, rendőrség és hasonlók. Egy óra vitatkozás után már nagyon forró kezd lenni a hangulat. Először a priccsükről zavarnak el, majd a kocsi mögé az útra kitett kempingszék se tetszik nekik. Beülök a kocsiba és nagy bőszen elkezdek a műholdas telefonnal hadonászni. Tomi közben meggyőzi a tagot, hogy épp a miniszter barátomat hívom, erre azon nyomban visszaadják a papírokat és bocsánatkérések közepette utunkra engednek.

A tejesen kihalt Limbe-i homokos óceán partra csak estére érkezünk. 28 fokos vízben jól esik a februári éjszakai fürdőzés. Csodát csak reggel látjuk meg a napfényben. Ameddig a szem ellát, a parton végig ébenfekete homok terül el a pálmafák alatt. Ez bizony a Mt. Cameroon vulkán évmilliós tevékenységének a maradványa. 4000 méteres csúcsa itt tornyosul felettünk. 

Pár száz kilométerrel arrébb Kribiben pont az ellenkezője fogad. Hófehér tengerparton ringanak a halászok csónakjai. Ebben a turista központban, ahol most csak lézengenek az emberek, tervezzük eltölteni az elkövetkezendő pár napot. Míg a többiek strandolnak és vásárolgatnak addig megpróbálom az ezer sebből és adagolóból vérző autót helyrepofozni. Jobb híján, szállásunk homokos parkolójában. Tudom, hogy nem ez a legjobb szerelőhely amit még az árnyékban 40 fok is tetéz. A soha vissza nem hűlő motor szerelése nagy önuralmat és sok időt igényel. De amikor az adagoló fenékszelepének alkatrészei fénysebességgel ugranak ki az ember kezéből és vesznek a parkoló homokjában, nagyon közel kerül az ember a mentális megsemmisüléshez. Miután vizionálom, hogy az előttünk álló 8000 kilométert csak gyalog tudjuk megtenni , talán még egy könnycsepp is legördül az arcomon. Összeszedem magam, felugrok egy taxiként üzemelő moped hátsó ülésére és az alkatrészt lobogtatva közlöm a sofőrrel, hogy nekem ilyen kell. 30 lepukkant szerelővel és ugyanennyi szakadt bontóval később fülig érő szájjal szerelem be az alkatrészt. Autó ugyan nem javult meg, de legalább másnap folytatjuk az utunkat Congó felé. Megfogadom, amíg mozog a kocsi addig nem szerelek.

Kilencedik oldalon a Congo-i vízum látható.
Londonban csináltattuk egy kisebb Eszterházy vagyonért. Teljesség igénye nélkül! Többek között kellett bankszámlaszám kivonat, repjegy, szálloda foglalás, erkölcsi bizonyítvány és más sületlenség, de azért megoldottuk. 110 eurós díjon felül egy kedves lány rendezte nekünk aki nem volt szégyenlős és két napi munkáért 270 fontos ügyintézési javadalmazást talált ki saját maga számára. Hazudnék ha azt írnám, hogy nem voltak vitáink.



10.-11. oldal Itt már kezdődnek a finom dolgok

Tizedik oldalon található pecsétek
2010 feb 17 Congo belépő / Souanke fentről 1
2010 feb 18 Congo belépő / Sembe fentről 2
2010 feb 25 Congo kilépő/ Brazzaville 3 sor bal
2010 feb 25 Congo kilépő/ Brazzaville 3 sor jobb
2010 feb 26 DR Congo kilépő / Ango legalsó

Tizenegyedik oldalon
REPUBLIQUE DEMOCRATIQUE DU CONGO
röviden DR CONGO vízuma látható

Mai neve előtt hívták Belga Kongónak, Kongó - Kinshasának, Zaire-nak míg végül megkapta a mostani nevét. Joseph Kabila, az ország történetében legelső, demokratikusan választott elnöke. Elődjei a szépreményű  Mobutu Sese Seko és a szintén csúcsformában lévő Laurent-Désiré Kabila.
Akit érdekel ez a két mákvirág az a világtörténelem háború, korrupció, népirtás fejezeteiben találkozhat velük.
Gyerekkorom óta el akartam jutni ebbe az országba. Van egy jó szám róla:

Congo-ról egy kis szösszenet:

2010-02-17 Congo a nem épp eszűeknek való vidék

Utazói horror történetek állandó szereplője a két Congo. Épp az egyikbe lépünk be. Már sokszor igazolt afrikai tézis, itt is igaz. Határ egyik oldalára aszfalt visz, közbe a másik oldalon a semmi vár. Azaz 200 döcögős kilométer után Sembe városa. Este lévén koromsötét van. Emberek akár egy horror filmben zombiként hömpölyögnek a méteres gödrök között az utcákon. Jótékony sötétség fedi a disznóólból kialakított motelt is. Ablaktalan, fa klozet ajtóval megerősített koszos lyukban a pókoktól és egyéb vadállatoktól hemzsegő ágyban nem vagyok hajlandó megszállni. Inkább a mini udvaron lévő nyitott oldalú étkezőben tolom félre az asztalokat és oda dobom fel a sátrat.Autó épphogy befér a kapun. Meg kell emelni a bádogtetőt, hogy arra a szabad tíz négyzetméterre beférjen, ami az udvaron van. Lefekvés előtt még jót diskurálunk a helyiekkel akik élményekkel, Isti matracával és a francia szótárammal gazdagabban távoznak. Persze nem jó szántunkból adjuk nekik. Reggel a szótárat kisebb közelharc után visszaszerezzük, de Isti nélkülözhetetlen matracát még rendőrrel való fenyegetés árán se. Városka még más meglepetéssel is szolgál. Miután végigbukdácsolunk a főutcának nehezen nevezhető tankcsapáson , elhajtottunk a rendőr háza előtt, aki motorral jön utánunk. Üvöltve közli, hogy menjünk vissza . Először az emigration office-ba közlik, hogy lógunk 20000cfa-val. Miután kevés francia szókincsemmel közlöm, hogy be vagyunk léptetve az országba és nem tartozunk semmivel holtvágányra jut az ügy. Ember próbál győzködni, de sehogy se tudja elképzelni, hogy van ember a földön aki nem perfekt francia. Beszélgetés így megy:

-        Beszélsz franciául? Nem – válaszolom. Oooh – nyögi az ember

-        Tényleg nem? - Nem - . - Oooooh - Fél perc múlva: - Tényleg nem? - Nem -.

-        Ooooh. És ez a párbeszéd folytatódik fél órán keresztül, különböző variációkban. Embernek minden válasz egy új felismerés, hogy nem beszéljük a nyelven, de csak nem hiszi és újra megkérdezi. Akár egy burleszk film.

Pár órát ugrunk az időben és előkerül egy angolul beszélő aktatáskás ember. Közli, hogy be kell regisztrálni magunkat az országba, amit tudjuk, hogy egy nagy kamu. Hosszas vita után kijelentem, hogy ha adnak számlát akkor pengetünk. Na ez nagy riadalmat okoz és hatalmas futkosást. Talpraesetségüket igazolja , hogy kerítenek számlatömböt. Főúr! Fizetünk! Aztán a police-nál és a vámosnál is. Police-nál unalmunkban a falra vésett „itt jártunk” feliratokat böngésszük. Ebből kiderült, hogy 2007-ben Lenin, 2005-ben meg Tito járt erre. Mi is ki akarjuk egészíteni a listát, de röhögésünket látva valószínűleg rájöttek, hogy az előző feliratok se a valóságot tükrözik és inkább nem engedik. Helyi fizetőeszköz készletünket alaposan megnyirbálják és alig hat órás veszteglés után robogunk is tovább a dzsungel úttalan útjain. Még sok helyen megállítanak és le akarnak húzni, de lobogtatjuk a Sembe-i papírunkat. Sokan mondják, hogy az nem érvényes náluk, de faképnél hagyjuk őket.

És a java csak ezután jön!

2010-02-18   Ouasso ahol majdnem lecsuknak

Congo sokat kivesz a csapatból. Rossz utak és basztató közeg. Teljes letargiától csak a hirtelen előbukkanó jó minőségű őserdei piszt ment meg. Eddigi 10-20km/h zötykölődést 80-100-as tempójú örült száguldás váltja fel a 10 méter széles csapáson. Úgy suhanunk a kínaiak által épített döngölt úton ahogy, több ezer kilométer óta nem. Csak az úttal kettévágott faluknál lassítunk. Üzemanyag készletünk vészesen apad ezért Ouasso városa felé kerülünk. Gyors tempónkat az út melletti dombról egy Kalasnyikovval hadonászó katona fékezi le. Kivesznek bennünket a kocsiból és felkísérnek az összedőlni készülő őrsre. Fél óra írogatás után közlik , hogy fizessünk. Mivel ez nem történik meg, így átkísérnek bennünket a 200 méterre lévő Police-hoz. Itt megint előkerül a fizetési felszólítás. Fáradtak vagyunk és morcosak, ezért elkövetem azt a hibát, hogy a parancsnokkal, beosztottjai előtt elkezdek ordítozni. Erre ő megfenyeget, ha nem hagyom abba lecsukat. Kell pár perc míg megnyugszok, így ha nehezen is de elkerülöm a sittet. Inkább kimegyek a szobából, míg a többiek lerendezik a dolgot. Addig szórakozok a kiskatonával. Jön egy autó az úton ami vagy 100 méterre van. Felugrok az összecsuklani készülő székről és ordítok a katonának , hogy állítsa le a kocsit. Az lélekszakadva rohan ki és feltartoztatja az autót . Rohan vissza és kérdi: – mit akarok?  - Kérd el a papírjait! –mondom. De ő helyi . – És? Én meg turista vagyok! Velem miért baszakodtok? Még pár autónál próbálkozok, de már röhögünk a dolgon. Közbe a srácok is lerendezték a kapitányt.

Városban nincs kút. Így míg előkerítik a tankolós embert addig megkötjük a biztosítást. Először olyan számot mondanak, hogy majd kiugrok a gatyámból, de egy kisebb vita után normális mértékre csökken a biztosítás. Tankolással elmegy egy kis idő így az éjszakát a városban töltjük.

 2010-02-19   Ebola veszély!

Városból kifele nagy sebességgel húzunk a posztról kirohanó rendőr mellett. Nem vesszük „észre” ahogy fegyverével integet. Tempónknak egyszer csak egy fizikai korlát szab határt. Nemes egyszerűséggel egy folyónál elfogy az út. Túloldalt pótkocsis kamionról pakolják pirogokra az építőanyagot és úsztatják át a 30 méter széles folyón. Mi oldalunkon egy külmotorral felszerelt autószállító rév vesztegel. Öt perc után előkerül a révész aki a két perces útért 50.000.- Cfa (20,000,-Ft) díjtételt tol az arcomba. Ezen rögtön kiakadok, de fél órás várakozás és telefonálás után se megy lejjebb az árfolyam. Fizetés után már megyünk is a túlsó partnak. Kamionból kidobált vasak és cementes zsákok zárják a lejárót amit egy kis vita után elpakolnak. Közben megérkezik egy mogorva olasz  LandCruiserével aki köszönés nélkül hajt fel a révre. Miközben szóba elegyedünk a rakodó munkásokkal büszkén mutatják a frissen elfogott krokodilt. Épp az összekötözött krokit fényképezzük mikor hatalmas üvöltés jön a komp felől. Olasznak megmondták a viteldíjat. :-))

Napközben többször átszeljük az egyenlítőt. Makoua városban pont a helyi rendőrségnél van ez a jeles pont. Fotózásunkat a helyi közeg nem veszi túl jó néven, így jobbnak látjuk tovább állni.

Expedíciónk egyik tervezett fénypontja az Odzala nemzeti park meglátogatása. Ehhez le kell térni a főútról. Utunk Etoumbi városán vezet keresztül, ami arról híres, hogy itt tört ki a 2003-as és a 2005-ös Ebola járvány. Emlékeztetőnek a sírokat az őserdő mélyén végig látni lehet. Hamar elő is kapjuk a megfelelő könyvet, ahol elolvassuk az ide vonatkozó részt. E szerint, ha nem tapogatunk beteg állatokat, Ebolában meghalt embereket és nem eszünk fertőzött húst elkerülhetjük a nyavalyát. Azért a drass benn van a seggünkben.

Város után egy folyó állja utunkat amit egy kis alkudozás követően drótköteles révvel szelünk át. Pár koszos pólót elcserélem az egyik révész gyerek Denis Sassou-Nguesso államelnököt ábrázoló még koszosabb ruhájára. Délután lévén figyelmeztetnek, hogy ne menjünk tovább, inkább aludjunk náluk. Ezt ha lehet kihagyjuk és rongyolunk a 250 kilométerre levő cél felé. Negyed óráig még jó tempóban haladunk, de aztán egyre sűrűbb lesz a növényzet. Hatalmas zöldes tócsákon verekedjük át magunkat miközben az egyre sűrűbb bokroktól már tíz métert se látunk. Hamar kiderül, hogy ezt az utat ritkánál is ritkábban járják. 10-20 kilométerenként párházas falukat hagyunkmagunk mögött csodálkozó arcok kíséretében. Nyilvánvaló, hogy az éjszakát nem egy hotelben töltjük. Egy idő után feleslegesnek érezzük az erőlködést a koromsötét éjszakában és megállunk a legközelebbi falúnál. Olyan nagy települést senki ne képzeljen. Pár oldalfal nélküli viskó az út melletti tisztáson amit az erdőtől vettek kölcsön. Egész nem több 300 négyzetméternél. Vékonyka ötven körüli néger ember óvatosan közelít a kocsihoz. Hamar elfogy a félelme miután tudakozódunk tőle, hogy ott alhatunk-e. Megered a nyelve és franciául hadar. Nem nagyon érdekli, hogy nem értjük. Azért hamar kiderül, hogy Freddy-nek hívják és a tizenéves fiával, új húsz körüli feleségével és az egyéves gyerekével él itt. Előző felesége az utolsó Ebola járványban halt meg és azért kellett új feleséget vennie a városban. Vidám beszámolóját egy kis whiskyvel fokozzuk. Említi, hogy három hete nem járt erre autó. Bármennyire hihetetlen, de a világ dolgaiban naprakész infói vannak. Elemes zsebrádió üvölt egész nap francia nyelven a dzsungel csendjében.

 

Az a bizonyos 250 kilométer

Éjszaka lövésekre ébredek, de aztán hamar visszaalszok. Reggel látjuk az eredményt. Erdei antilop, cibetmacska és másik három állat teteme van a kalyiba oldalához dobva. Freddy büszkén mutatja a zsákmányt és miközben meghív bennünket reggelizni, egy félfordulattal ráhajítja a cibetmacskát a tűzre. Úgy ahogy van szőröstül-bőröstül. Pillanatok alatt iszonyú bűz teríti be a környéket. Mivel már közel állunk az induláshoz, így gyors búcsúzkodás után folytatjuk utunkat.

Délre elérjük az Odzala nemzeti park bejáratát, amit az európai unió segítségével építettek. Érkezésünkre összefut az egész park személyzete. Nem hiszik el, hogy autóval jöttünk. Kiderül, hogy minisztériumi engedély kell a park bejárására, de ezt két órán belül beszerzik. Fizetés után két kísérővel az első ülésen elindulunk az előretolt táborba ami még 50 kilométer a dzsungelen át. Kisebb nagyobb tisztásokon bivalycsordákkal találkozunk.

Táborunk hatalmas területen fekszik. Teljesen úgy néz ki, mint ahogy afrikai szafari filmeken látni. Fa vázra, nádtető van rakva és alatta van kifeszítve a nagyon erős műanyagos vászonból készült nagy méretű sátor. Figyelmeztetnek, hogy este egyedül ne menjünk a közösségi épületből a sátrunkhoz, mert a táborban ragadozók portyázhatnak.

Délután még van egy kis időnk ezért vezetőink kivisznek egy rövid csónakútra a dzsungelben. Több pirog is félig elsüllyedve várja jobb sorsát a vízparton. Az egyetlen használhatóval megyünk. Nyolc méter hosszú, egy méter széles csónakban egymás mögött ülünk faszékeken. Sofőrünk a hajó végére szerelt 40 lovas külmotorral bűvészkedik a sekély folyóba bedőlt fák között. Túra alatt bivalycsordával találkozunk és citromot szedünk egy fáról.

Este odajön hozzánk a táborparancsnok. Közli, hogy egy nagyon fontos vendég jött és csak egy csónakjuk van. Legyünk olyan kedvesek, menjünk át 300 kilométerre egy másik parkba gorillát nézni. Azt hiszem rosszul hallok. Ez beszedett valami tudatmódosítót. Közlöm, hogy előre kiköhögtük a lecsót. Nem megyünk sehova. Oldják meg.

További történeteket Kongóról az " ÉLMÉNYEK : BAMAKO - FOKVÁROS " menü alatt találsz miután útolérem magam az írásban.

12. -13. oldal                                                      Tizenkettediken a 2011-es Budapest-Bamakóhoz való Mali vízum található. Ezzel inkább a Bamako Office-nak vannak élményei.

Tizenharmadik már sokkal érdekesebb.

Felül a Kameruni vízum található.

Bal lent egy hozzá való 50,000CFa = 20,000,- forintos vízum. Ez a CFA/ ejtsd szefa, Central African CFA franc / BEAC magyarul - Közép Afrikai CFa. Érvényes Kamerun, Közép Afrikai köztársasá, Csád, Kongo, Egyenlítői Guinea és Gabon területén. Nem tévesztendő össze: West African CFA / BCEAO magyarul Nyugat Afrikai CFa mely érvényes: Benin, Burkina Faso, Elefántcsont part, Bissau-Guinea, Mali, Niger, Szenegál és Togo területén. Akettőt egymással egy az egybe váltják, néha elfogadják egyiket a másik helyett.

Lent középen a Kameruni vízumhoz tartozó pecsét.

Lent jobbra pedig: 2011 feb.16 Mauritán belépés / Gougui Zemal

14. - 15. oldal
Tizennegyedik oldal már káosz gyanús. Nem mindegyik pecsétet lehet kiolvasni, de azért megpróbálkozok a lehetetlennel.
Felül 2011 feb. 07 Togói kilépés / Aflao
Balra alatta 2010 marc. 01 Angolai beléps / Santa Clara
Alatta még1: 2010 marc. 01 Angolai beléps / Santa Clara
Jobbra. Még nem jöttem rá mi az
Alul balra: 2011 feb. 07 Ghánai belépő / Aflao
Alul jobbra: 2010 marc. 07 Namibia kilépő / Noordoewer

Angolai belépésünk kaotikáját jól jellemzi ez a két egymás alatti beléptető pecsét. DR Congói kilépésünket már feljebb vázoltam. Angolai belépésünk se túl hétköznapi. Azt mondanom se kell, hogy ezeken a határokon a nullát veri a külföldi turisták egyedszáma. Sőt, a helyiek is alig használják. Szomszédos falukból járkálnak át, de őket nem zavarja a határ. Nem nézik, nem ellenőrzik őket miközben gyalogosan kerülgetik a határsorompókat. Angolai határépületben nagy riadalmat kelt feltűnésünk a négy húsz év körüli fiúban, akik utcai ruhákban diskuráltak a jöttünkig. Unalmas óráikat megszakítva rögtön előkerülnek a regisztrációs lapok, miután ellenőrzik, hogy Angolai vízumokkal rendelkezünk. Portugál nyelvi nehézségek ellenére útmutatásuk alapján pár perc alatt kitöltjük a papírokat. Mire végzünk rájönnek, hogy ebben a formában nem jó. Javítani nem lehet, másik lapot kell kitölteni. Miután végzünk és odaadjuk nekik, újabb hibát fedeznek fel, mire újabb lapokkal állnak elő. És így folytatódott tovább. Negyedik lapnál már enyhén ideges leszek és inkább nekik adom, hogy csinálják ahogy akarják, de aztán azt is elszúrják. Végére csak összejönnek a dolgok és pár pecséttel gazdagabban az útlevélben mehetünk az épület túloldalára ahol a vám van. Kedves vámos ültet le bennünket az egyik szobában lévő padra. Negyed óra ücsörgés után rákérdezek, hogy ugyan már mire várunk amikor nincs itt senki? - Ja, a vámparancsnok a falúban van és majd valamikor jön -  Egy órás várakozás után , addig basztatom a közeget, míg az felhívja a felettesét, hogy pár sápadt arcú várja az irodájában. Hipp-hopp eltelik fél óra a rekkenő nyári melegben, mire előkerül a parancsnok. "Carnet de Passage" nevű autókísérő okmányunkat úgy forgatja, hogy lerí róla nem tudja mire való. Gyors útmutatásom szerint kitölti és már roboghatunk is tovább az Angolai dzsungelben. Örömünk nem tart sokáig, mert pár kilométer után szétlőtt aszfalt nehezíti tovább jutásunkat, majd a következő kisvárosból kijövet véget ér az út. Majd 400 kilométer múlva látunk csak újabb szilárd burkolatot.