Sierra Leone 2013

Innen:http://www.motorrevu.hu/beszamolo/mert_ez_afrika_nyugat_afrika_i_resz?page=1


Egy ötlet, de mit szól hozzá a főnök – Elrabolnak, nem rabolnak – Télikabátos feketék – Bukósisak repülőgép-szerencsétlenség esetére – TIA, a magyarázat mindenre – Hol az út Conakry Guineába?

 

Valami hasonló párbeszéd zajlott le a főnököm és köztem: 
– Hogy hová? Sierra Leonéba? El fognak rabolni! És akkor ki fejezi be a márciusi számot? És a katalógust? Hogy nem fognak elrabolni? Ezt meg honnan veszed? Hogy ott most béke van? Mióta? Tíz év nem nagy idő, és arrafelé a béke sem jelent sokat. Na, jó, te tudod. De mindenféleképpen menjetek gyémántbányába is! Kellene róla egy cikk az IPM-be.

Nem fognak elrabolni… ebben akkor még nem voltam olyan biztos, bár úgy rémlett, hogy Sierra Leonéban nem az emberrablás a fő rossz. Ott valami más volt, mi is? Jesszusom, megvan! Ott vágták le az emberek kezét, lábát…

Elkezdtem a kutakodást Sierra Leone után: RUF, polgárháború, csonkítások, terror, gyémánt, kannibál hadurak… na, szépen nézünk ki. Nem elrabolni fognak, hanem megenni. Bár a kettő nem zárja ki egymást – megfelelő sorrendben, persze. Aztán rájöttem, ezek a hírek tízévesek, vagy annál is régebbiek. Mostanság Sierra Leonéban béke van. Egy állítás szerint az ország ma Nyugat-Afrika egyik legbiztonságosabb országa. Hát igen, Maliban tuareg lázadókkal harcol a kormány már egy éve, Bissau Guineában a tavalyi gyilkosságok után katonai kormány van hatalmon, de nem telik el hónap újabb gyilkosságok nélkül, mostanában megint volt pár, ilyen környezetben tényleg viszonylagos fogalom a béke.

 

Túrák Nyugat-Afrika
Kattintson a képre a galériához!


Ja, és hát motorral – már ami a kinti mozgást illeti. Egy ismerősöm, akivel voltam már hasonló helyen, éppen Leonéba készült egy terepjáróval, és azt is elvállalta, hogy Bissauig leviszi a motoromat, a túra végeztével pedig haza is hozza. Ez azt jelentette, hogy le- és hazautazás nélkül tiszta három hetem lesz anyagot gyűjteni, fotózni, videózni. Jónak ígérkezett a dolog.

 

Túrák Nyugat-Afrika

 

Bár az utat azóta is csak Sierra Leone-i utazásként emlegetem, valójában jóval több volt annál, hiszen  jártunk Gambiában, Szenegálban, Bissau Guineában, Conakry Guineában és Sierra Leonéban.
Az Afrika-feeling már a madridi repülőtéren, a banjuli járatra várva elfogott. Feketék mindenfelé, egy részük hagyományosan nyugati öltözékben, mások tarka afró viseletben. A mai napig furának tartom a fekete embereket télikabátban, szőrmesapkában, pedig itt, Európában legalább van okuk ezt hordani. Szőrmesapkát viselnek Afrikában, a trópusokon is, de azt nem a hideg ellen teszik, hanem valami másért, amit én talán soha nem fogok megérteni. Láttunk 40 fokban és 80%-os páratartalomban kötött sísapkában pompázó férfit, és amikor kézjelekkel rákérdeztünk a sapkára, kilógó nyelvvel mutatta, hogy majd elpusztul, olyan melege van. Mint ahogy az usankás, őserdei motoros is megfejthetetlen talány marad mindörökre. Titkon azt remélem, hogy a gambiai, világoskék elasztikus anyagból készült denevérfüles Batman-sapkát viselő halászt egyszer még megértem. Egy különös hajnalon, félálomban, alfa állapotban…

Amúgy az afrikaiak jelentős része odavan a legkülönlegesebb fejfedőkért, ezt már itt, a madridi reptéren is láttuk. Egy idősebb úr a teljes repülőutat egy műkincsnek számító kiskőrösi ihletésű bukósisakban tette meg. Madridtól Banjulig viselte, feltehetőleg előtte is hordta, és utána is, nem kizárt, hogy mialatt Önök e sorokat olvassák, a bácsi valahol Gambiában egy kesudiófa árnyékában alszik – fején a kiskőrösivel. Ez a TIA kedves és bájos része.

 

Túrák Nyugat-Afrika
A jövő reménységei: iskolások valahol Conakry Guineában. 
Mindig ez van, ha valahol megáll az ember...


Tudják Önök, mi az a TIA? Ez egy zseniális kifejezés rövidítése, amely megmagyarázza Afrika összes furcsaságát. A legmulatságosabbtól a legkegyetlenebbig mindet. A Batman-sapkát, a gyermekkatonákat, a baltás végtagcsonkításokat és az őserdei usankát. Azt jelenti: This is Africa – de valahogy így kell érteni: „Mert ez Afrika". Afrikában az ember előbb vagy utóbb mindenképpen rászorul a segítségre, a generális megoldásra, amit a TIA kínál. Keresheti a dolgok értelmét, de sok esetben elfogynak a logikus magyarázatok, és csak ez marad: This is Africa. Évente agyonlőnek pár politikust, katonai vezetőt? Ez Afrika. Két ember egy csónakban, az egyik evez, a másik meri a vizet? Ez Afrika. Hol vágjuk le a kezed? Ez Afrika. Talicskás ember homokot tol a sivatagban? Ez Afrika. Ettől olyan más, mint a világ bármely más része, ettől olyan titokzatos, kiismerhetetlen, ettől olyan naivan bájos, és sokszor ettől olyan borzalmas. Ezért vannak e földrésznek szerelmesei, és vannak, akik ki nem állhatják, mert félelmetesnek, bizonytalannak és kegyetlennek tartják. Mindkettőjüknek igaza van. This is Africa.

A repülőn átbóbiskolt éjszaka után Banjul egyszerűen mellbe vágott. Február 8.-át írtunk, akkortájt itthon éppen tombolt a tél, a banjuli hajnalban azonban párás 25 fok fogadott. A horizonton pálmafák sziluettjei, fehér embert elvétve látni már a repülőtéren is. Formaságok pár perc alatt elintézve – Gambia Fekete-Nyugat-Afrika talán legkulturáltabb országa.

 

Túrák Nyugat-Afrika
Hát, ez bizony így megy arrafelé. Gyermeksegélyező szervezet 
rozsdásodó táblája alatt szemétben játszó gyerekek Bissauban


A kijáratnál az álmos Petya fogad minket, Petya, aki évek óta Afrikában él, aki Bamakóból a harcok kezdetén nyolc macskája, házi kedvencei társaságában menekült. Állt az út szélén némi poggyásszal, nyolc darab macskaketreccel, és stoppolt. Az mindenkinek feltűnt, hogy fehér ember, a nyolc macska azonban semmiféle feltűnést nem keltett. Mindenki tudta: azért viszi a macskákat magával, mert azokat eszi. Afrikában nem divat a hobbiállattartás. Ebben célszerűbbek nálunk. Ott a háziállatok egyértelmű célt szolgálnak. Persze ha az ember gondolkodó típus, dialektikusan gondolkodó, akkor máris jön a kérdés. Melyikünk is a furcsább? Ők vagy mi? Aki nem gondolkodó típus, annak azonnal segítségére sietnek a sztereotípiák: mi vagyunk az értelmes fehér emberek, ők az ostoba feketék. Bukósisakban utazni ostobaság, nyolc macskával menekülni ésszerű, de legalábbis állatbarát dolog. A fehér ember szerint érthetetlenek a feketék, a fekete emberek szerint érthetetlenek a fehérek. És már megint mindkét félnek igaza van.

 

Túrák Nyugat-Afrika
Conakry elővárosában biztosítást kellett kötnünk. 
Ilyen örömmel még nem kötöttem biztosítást soha


Petyát és kedvenceit végül egy szélvédő nélküli busz vette föl. Éppen esős évszak volt, a sofőr ezért búvárszemüvegben vezetett. Hát nem logikus? Petya és a macskák a leghátsó ülésen is bőrig áztak. 
Szóval Petya… évek óta jobban érzi magát arrafelé, mint errefelé, így ott él. Hogy van-e más oka is erre, azt nem tudni, de nem is kell. A Titokzatos, Afrikában Élő Fehér Ember – hát nem jobb így gondolni rá, mint úgy, hogy… mondjuk, hidegallergiája van?


Petya segített nekünk, szerzett szállást pár éjszakára, az első napra egy német kempingjében, aztán Ferinél és Bellánál, a magyar házaspárnál, akik vendégházat és kis magyaros éttermet visznek a Banjul melletti Cape Pointon. A kolbász- és sonkafüstölő alapértelmezett hardver.

Egy nap nézelődés a környéken, egy kis krokodilles – az óceánparti strandon, ötvenméteres tavacskában teljesen szabadon él pár krokodil. Halat esznek – egyelőre. Amíg nem térnek át a fürdőzőhúsra, szabadok is maradhatnak. A strand nevezetességei ők. Aztán vízumszerző körút – Conakry Guineába. Hihetetlen dolog történt: vízum fél nap alatt! Elég volt beadni a kérelmet, pár óra múlva pedig visszamenni érte. Higgyék el, kérem, ez csoda, Mert Ez Afrika.

 

Túrák Nyugat-Afrika
Folyóparti csendélet, a kompra várva. Az ócska bárka motorja
nem működött, kézzel húzták ide-oda a két part között


Harmadnap útra keltünk egy jobb sorsra érdemes Mercedesszel Bissau Guinea felé. Belláék figyelmeztettek, hogy Szenegál déli részén, a Casamance régióban ne nagyon álljunk meg, mostanában elég sok a zűrzavar arrafelé. Szenegál éléskamrája legszívesebben elszakadna az anyaországtól, amit az természetesen nem néz jó szemmel. Inkább fegyverirányzékon keresztül néz. Talán a filmek teszik, nem tudom, de Afrikában valahogy összerezzen az ember a fegyveresektől, akkor is, ha azok egyenruhában vannak, ami azért mégiscsak a törvényesség látszatát kölcsönzi nekik. Fura érzés, amikor fegyver szegeződik az emberre. Géppisztoly, géppuska, néha autóra szerelt még nagyobb valami, talán gépágyú, de lehet, hogy csak géppuska az is. Biztos az is fáj, ha eltalál.

 

Túrák Nyugat-Afrika

 

Egyelőre még autóban ülve szoktam ismét az afrikai tájat, a pálmakunyhók már ismerősek voltak, a tarka ruhás emberek, a fejükön kosarakat és minden egyebet cipelő asszonyok is, a táj azonban zöldebb volt, mint amit eddig a legtöbbször láttam. Érdekesen keveredik a trópusi bujaság és a száraz évszak helyenkénti kopársága. A szenegáli és a bissaui határátlépés a szokott ceremónia szerint zajlott, de vagy pihentebbek voltunk még, vagy valóban gyorsabban ment, mint amit korábban tapasztaltunk, tény, alig vette igénybe az ember türelmét. Estére Bissauban, Bissau Guinea fővárosában voltunk, ahol már állt a szokásos bál a Budapest–Bamako-rali miatt. Lezárták a várost, mert készülődtek a karneválra – káosz, pletykák, kavarás. Aztán másnap a szintén szokásos zűrzavar az autóeladások körül! Megindult a harc a zömmel semmiféle nyelvet nem beszélő, rátarti, vagány bamakósok és a nem túl szervezett, portugált és kriolt beszélő helyi erők között. Bábel négyezer év távlatából is tökéletesen működött. Az első rémhírek is menetrendszerűen érkeztek: a hatóságok beterelik az összes magyar autót a standionba, a forgalmikat elveszik. Mindenki ideges, feszült és gyanakvó lett. A háttérben az áll: fizessenek adót a külföldiek az eladott autók után. „Felháborító…, fekete majmok…, vademberek… stb.” Mintha máshol nem lenne adó, vám, csak itt, Bissau Guineában.

 

Túrák Nyugat-Afrika

 

Valószínűleg ennél azért árnyaltabbak voltak a dolgok, de én ki nem állhatom a ralinak ezt a részét, nem véletlenül nem vettem már részt rajta. A célba érés mindig ilyen. Ideges, botrányos, de legalábbis botrányszagú. Egyikünknek sem hiányzott, megkerestük hát a motoromat idáig szállító Tlacot, felültem szeretett DR-Zebrámra, és elindultunk a Conakry Guinea-i határ felé.

Még nem álltam át az otthoni télről, majd megvesztem a hőségtől, a menetszél semmit nem ért. Protektoring, krosszmez, krosszcsizma, sisak – soknak bizonyult. Ettől kezdve páróránként vizet öntöttem a sisakba, annak párolgása lehűtött valamelyest – egész jónak bizonyult.

 

Túrák Nyugat-Afrika
Amit csak lehet, a fejükön hordanak, döbbenetes 
egyensúlyérzékkel. Meglepő dolgokat is, mint például játékdömpert


Talán 150 km után letértünk a főútról a dzsungelben kanyargó keskeny, vörös poros földútra. Időről időre pálmalevéllel burkolt tetejű kunyhók és tipikusan afrikai életképek mellett haladtunk el: árnyékban hűsölő férfiak, a tűz körül ténykedő vagy vizet hordó asszonyok, lányok, focizó vagy karikát hajtó kiskölykök. Amint meglátták Tlac autóját és a motort, kiabáltak, integettek, ha megálltunk, azonnal körbevették kis csapatunkat.

 

Túrák Nyugat-Afrika
A gyerek mindenhol egyforma, szeret játszani. Az őserdei 
falvakban nincsenek játszóterek, játék lehet egy ócska abroncs is


Egypár hatalmas fa mellett alig észrevehető keréknyom kanyarodott el az úttól: a Conakry Guineába vezető ösvény. A dzsungel szorításába fogott, a motor még elfért, az autó két oldalát már ágak súrolták. Sebesség: 20 és 40 km/óra között. Navigáció az autóban, egy liter víz kivételével mindenem szintén az autóban volt, együtt kellett maradnunk. Egy darabig mögötte nyeltem a port, két nap múlva abban maradtunk, hogy én megyek előre a saját tempómban, ahol bármilyen kis elágazás van, várok. Mondták ezt már ők előbb is, de egy darabig nem akaródzott előremennem. Egyszer csak pálmakunyhó, katonanadrágos ember trikóban, papucsban, gépfegyverrel. Na, ez most ki? Mint kiderült, valami hatóság. Katona, vagy határőr, vagy vámos, vagy az ördög tudja, mi. Az ösvényt egy ócska kötélsorompó zárja el, rongyok lógnak róla, neki ne menjen valaki. Kik vagyunk, hová megyünk, mi a küldetésünk? Hogy mi?! Turizmus?! És hogy honnan?! Ááá, Magyarországról! Remek! A határátlépés így, az őserdőn keresztül sokstációs folyamat, már vagy harmadszor ismétlődött ugyanaz a jelenet. Egy faluban élénken integetve kiabálnak: ne arra, ne arra! De mi arra megyünk. Egészen addig, amíg egy éles kődarab ki nem vágja a negyvenezer forintos gumit. Az autón. Amíg szentségelve kicserélték, én előrementem megnézni, miért integettek olyan vadul.

 

Túrák Nyugat-Afrika

 

Két kilométer múlva az ösvény beleszaladt egy Tisza-szélességű és -sebességű folyóba. A túloldalon az útnak semmiféle folytatása nem látszott. Vissza! Némi tanakodás után megfordultunk, Tlacnak rémlett egy másik ösvény az előző faluban. Félóra múlva kiderült: az is egy folyóba vezet. Esteledett, ideje volt szállás után néznünk. Úgy döntöttünk, hogy a tavaly megismert missziós telepen, Cacinében éjszakázunk. Cacinében, ahol a lányom él! A fogadott lányom. Aua Queta az én pénzemen kezdte el a missziós telep iskoláját. Az első év mindössze 5000 forintnak megfelelő összeg. Amikor egy éve megbeszéltem a dolgot Albert Zalánnal, aki akkortájt még ott dolgozott, azt kértem: az összeg támogasson egy aranyos kislányt, akinek egyébként semmi esélye nem lenne a tanulásra. Ötezer forint… és egy gyerek sorsa megváltozhat. Iskolába járhat, ételt, tankönyveket és iskolai ruhát kaphat. Ötezer forint egy év…. két kiadósabb ebéd ára itthon…

Másnap elölről kezdtük az útkeresést Conakry Guineába. Hamarosan újabb folyócska partján találtuk magunkat, de hát az út egyértelműen arra vezetett. Nem volt mit tenni, nagy gázt neki!
(Folytatjuk)


http://www.motorrevu.hu/beszamolo/mert_ez_afrika_nyugat_afrika_ii_resz?page=2


Utak a folyókon át – Bilharzia a bőrön keresztül – Minden géppisztolyos katona? – Hol vágjam le a kezed, a „felszabadító” RUF – A bálnák másfelé járnak – Gyémántrégió

A túra előző része itt olvasható!

 

Újabb és újabb patakok, folyócskák keresztezték utunkat, híd, komp sehol. Aztán egy minden addiginál keményebb próba következett: ösvényünk se vége, se hossza víztükörbe futott bele. Kétoldalt a dzsungel, előttünk a végeláthatatlan, de legalábbis vagy hatvan méter hosszú, ki tudja milyen mély víz. Fejvakarva álltunk a partján, és azon tanakodtunk, mitévők legyünk. Köztudott, hogy a Ráktérítő és a Baktérítő között nem tanácsos állóvízbe menni, mert ezerféle kórokozót, élősködőt lehet összeszedni, az egyik legkedvesebb közöttük a bilharzia, vagy más néven a mételyféreg, amely akár a bőrön keresztül is bejuthat a szervezetbe. Egyszer csak jött két férfi, odaköszöntek, aztán felhajtották a gatyaszárat, és egykedvűen belegyalogoltak a folyóba. Először térdig, aztán combközépig, végül már derék fölé ért. Caplattak a vízben, közben beszélgettek. Mi pedig árgus szemmel figyeltük, hogy merre mennek.

 

Túrák Nyugat-Afrika
Kattinston a képre a galériához!


Úgy láttuk, hogy bevállalható a dolog. Illetve az autóban ülők úgy látták, én meg úgy láttam, hogy itt nem maradhatok, tehát kénytelen leszek bevállalni. A talajt eléggé keménynek éreztem, arra ügyeltem, hogy valami alattomos gödörbe ne hajtsak vagy kőbe ne ütközzek. Nem számoltam azonban a tank aljáig érő víz ellenállásával, és talán húsz méter múlva az egyhengeres DR-Zebra leböffent. Egy újraindítási kísérlet után nem mertem tovább próbálkozni, nem akartam megkockáztatni, hogy vizet szívjon be a henger. A túloldalról is ordítottak, hogy most már inkább toljam.

A parton légszűrőházfedél le – mindössze három bajonettzáras csavar tartja – csontszáraz volt belül, minden rendben. És indult is.

 

Túrák Nyugat-Afrika

 

Aznap már csak ilyen utakon haladtunk, néha lépésben, néha harminccal száguldottunk. Én egyelőre hátul nyeltem a port, időről időre kisebb patakokon, folyókon keltünk át, az legalább felfrissített, lemosott, a bilharziával meg nem törődtem. Másnapra az egyik lábujjam vörös lett, ez vagy másfél hónap múlva, már itthon múlt el. Az orvostudomány történelmébe valószínűleg a „Mező-féle vörösujj-szindróma”-ként fog bevonulni (Inditium digitus rubricus mezosiensys).

Aztán egy ócska, rongyokkal teleaggatott kötél keresztezte utunkat, kicsivel odébb pár pálmakunyhó álldogált, és egy strandpapucsos, katonanadrágos atlétatrikós lépett hozzánk, vállán géppisztoly lógott. Miután az útlevelekkel pepecselt vagy fél órát, valószínűleg katona lehetett. Eleinte érdekes ez az őserdei ellenőrzés, később már inkább csak nyűgös dolog. Azonos forgatókönyv szerint zajlik: kötél az úton keresztbe, a vége rozsdás ágyúhoz, gépágyú- vagy géppuskaállványhoz kötve, néha fához. Állj! Honnan jöttünk, hova megyünk, mi a küldetésünk? Mi?! Turizmus?! És mi a célunk ezzel? Aztán: papírokat, útleveleket. Általában itt jön a probléma. Nem igazodik el a telepecsételt lapokon, bejegyzéseken. Olvasni gyakorlatilag nem tud, megmutatjuk a Conakry Guinea-i vízumot, hümmög, aztán rejtélyes egyéb papírokat kér. Tlacnak van carnet-je, nekem nincs, de nem az kell. Valami biztosítás. Várakozás, 35 fok, krosszcsizma, protektoring, izzadás. Aztán pénzt kér. Tlac megmakacsolja magát, újabb negyven perc, várakozás, újabb liter verejték. Egy óra múlva társunk jobb belátásra tér, pár száz forintnak megfelelő pénzt ad, mehetünk.

 

Túrák Nyugat-Afrika
Dízelmotoros csörlő a gyarmati múlt emléke. Ma kézi munka járja

 

Ismét folyó keresztezte utunkat, jó széles, de a túloldalon valami kompféle látszott. Letelepedtünk a partra a gyerekeket sikáló, mosó asszonyok, a hálókat foltozgató halászok mellé, és néztük, ahogy az egyik csónakban éppen nekiindul. A fiú evezett, a csónaktulajdonos merte a vizet, az utas imádkozott, hogy átérjenek. Egy evezőcsapás – az evező törött szára szép nagy boggal összekötve –, egy vödörmerítés.


A túloldalon egész jó minőségű földút, negyvenes-ötvenes tempó, kis falvak, majd újabb poszt, újabb ellenőrzés, újabb what is your mission, újabb fél óra izzadás a napon. Este egy felégetett tisztáson vertünk sátrat. Az éjszaka első fele nyugtalanul telt, állandóan a közeli út felé füleltünk, aztán elcsendesedtek az emberi zajok, átvették helyüket az éjszakai őserdő hangjai. Kabócák, madarak és minden más, amiről fogalmunk sincs, mi lehet. A reggel ködös, párától csöpög minden, a látótávolság száz méter. Kávé, készülődés, és újra a vörös erdei ösvények naphosszat. Hogy mikor, éppen melyik ellenőrző posztnál értünk át Conakry Guineába, nem tudni, de egyszer csak franciául beszéltek az ellenőrzési pontokon.

 

Túrák Nyugat-Afrika

 

Aznap este már a Sierra Leone-i határ közelében éjszakáztunk. Egy félreeső, folyóparti völgy elhagyatottnak látszó szállodájának teraszán állítottuk fel sátrainkat. Másnap pár óra múlva a határon álltunk, az idevezető utat aszfalton tettük meg. A táj változott, megjelentek a párába burkolózó, trópusi növényzettel, pálmaerdőkkel borított hegyek, és ettől olyan hihetetlenül egzotikus lett minden. Conakry Guineától végül kellemetlen élménnyel búcsúztunk. A kiléptető katonák egyike meglehetősen agresszívan követelt pénzt tőlünk. Érvei között az alábbiak szerepeltek: idegenek vagyunk – ez igaz volt. Ez itt Afrika – ez is igaz volt. Ő afrikai – mi is úgy véltük. Mi itt vendégek vagyunk – ezt reméltük, és azt is, hogy azok is maradunk, nem pedig foglyok. És a fenti állítások eredőjeként nekünk pénzt kell adnunk neki. Ezzel nem értettünk egyet, de nem mertük egyértelműen a tudtára adni, így inkább hülyén bólogattunk. Aztán jött egy másik katona, talán a felettese, és eltessékelte mellőlünk. Nem elparancsolta, hanem csak úgy elterelgette, és mintha azt mondta volna ezzel, hogy mire vártok, menjetek már!

 

Túrák Nyugat-Afrika
Lunghi falu melletti táborozásunk egyik legszebb fényképe. 
A bal oldali hölgy úszósapkája utcai viselet


És akkor Sierra Leone… ahol még tíz éve sincs annak, hogy a polgárháború gyakorlatilag is véget ért. És ez bizony nem akármilyen polgárháború volt. Ötvenezer embernél többet gyilkoltak le, milliók lettek földönfutók, kötöttek ki menekülttáborokban. Napirenden voltak a gyilkosságok, a nemi erőszak, a rablás, a végtagcsonkítások, még emberevésről is szóltak a hírek. This is Africa. 

A polgárháború dióhéjban: Sierra Leone a nyolcvanas években is súlyos gazdasági problémákkal, inflációval, élelemhiánnyal küszködött, ebben komoly szerepe volt az Afrikában általános határtalan korrupciónak is. A politikusok figyelme egyetlen dologra koncentrálódott: a gyémántra. Természetesen nem a köz java lebegett szemeik előtt. Közben a szomszédos Libériában is borzalmas polgárháború zajlott, és a lázadók ottani vezére, a későbbi elnök, Charles Taylor a sierrai tizedes, Foday Sankoh segítségével a kormány ellen lázadó csapatokat toborzott a helybéli falvak elégedetlen, kilátástalan élet előtt álló fiataljaiból. A RUF – a Forradalmi Egységfront – elképesztő brutalitással támadt a védtelen sierrai falvak lakosságára. A felfegyverzett, bedrogozott katonák lemészárolták a lakosokat, az asszonyokat megerőszakolták, a gyermekekkel legyilkoltatták a saját szüleiket, majd besorozták őket a RUF-ba. Mintegy mellesleg az életben hagyottak jó részét bozótvágó késsel, baltával csonkították meg. Szállóigévé vált a kérdés: long sleeve or short sleeve – hosszú vagy rövid ujjat? A válasznak megfelelően könyökből-térdből vagy csuklóból-bokából vágták le foglyaik végtagjait. This is Africa.

 

Túrák Nyugat-Afrika

 

Charley Taylor és Foday Sankoh célja nem a korrupt kormány megdöntése, hanem a háborús helyzet fenntartása és a gyémántbányák fölötti uralom megszerzése volt, ahol rabszolgaként dolgoztatták az életben hagyott foglyokat. A zűrzavaros, véres időszaknak végül nemzetközi beavatkozás vetett véget papírforma szerint 2002-ben. A rend gyakorlatilag azonban csak 2004-re, kilenc évvel látogatásunk előtt állt helyre.


A fentiek ismeretében kissé izgulva hajtottunk át a sierrai határon, ahol hordómellkasú, vaskos katona lépett hozzánk, a szokásos kérdéseket megtoldva azzal, hogy ilyen férfiemberek, mint mi, miért nem vagyunk katonák? Ebben a kérdésben volt egy kis gyanakvás, egy kis számonkérés és egy kis lenézés. Valami olyasmit motyogtunk, hogy mi szeretjük a békét. A második sierrai, akivel találkoztunk, egy tagbaszakadt, filmbe illő termetű, kifogástalan öltözékű kommandós tiszt volt. Kezet nyújtott, ha kéznek lehet nevezni azt a hatalmas satut, amivel péppé morzsolta az ujjaimat, majd mélyen zengő, bemondóhangon üdvözölt minket Sierra Leonéban, udvariasan érdeklődött utazásunk célja felől, majd pár perc türelmet kért a formaságok elintézéséhez. Pár percet… egymásra néztünk. Csodák csodája, negyed óra múlva felállt, biztosított minket arról, hogy Sierra Leone biztonságos és gyönyörű, egyáltalán nem korrupt ország, élvezzük az itt-tartózkodást, és vigyázzunk magunkra az utakon. Mi pedig ismételten egymásra néztünk… ez most mi? Eltévedtünk?

 

Túrák Nyugat-Afrika
Bo városában rengeteg diamond offcice 
várja a szerencsés bányászokat


Úgy terveztük, hogy a tengerparton fekvő Lunghiban alszunk meg. Az odavezető út az eddigi legjobb terepmotorozásnak bizonyult, olyasmi volt, mint a Dakar gyorsasági szakaszai. Széles földút sodrós kanyarokkal, amelyen akár 100-zal is lehetett menni, a lágy, néhol méteres úthullámokon pedig szinte sikított az ember. Néha falvakat, kisebb városokat is érintettünk. A házak errefelé másmilyenek voltak, mint eddig, legtöbbjük tornáccal, mindenfelé hűsölő emberek, karikát hajtó, focizó gyerekek, az úton kecskék, disznók, csirkék szaladgáltak keresztben, az egész idillinek, békésnek és olyan nagyon afrikainak tűnt. 

Lunghin áthajtva a tengerparton kerestünk táborozásra alkalmas helyet, de ebből az lett, hogy elakadt az autók egy parányi falucska kellős közepén. Miután sikerült kikeveredni a mély homokból, a falutól biztonságos távolságban vertünk tábort.

 

Túrák Nyugat-Afrika
Utcakép Sierra Leone második legnagyobb városáról, Bóról. 
A háttérben a muszlim mecset


Két óra múlva – az autó lámpájánál írva aznapi naplómat – odaszóltam a sátorban szöszmötölő társaimnak, hogy itt van két asszony, egy kis zseblámpával, mennek hazafelé. Amikor odavilágítottam, vagy húsz ember, férfi, asszony, gyermek álldogált az autó fénykörén túl, a sötétben. Szép csendben, fegyelmezetten, elöl a kicsik, hátul a magasabbak, és nézték az alsónadrágban körmölő idegent.


Másnap Lunghiban a kicsit mindig zűrös pénzváltással kezdődött a nap. Ilyenkor az ember kerít egy neppert, akiben valami hatodik érzéktől vezéreltetve legalább egy kicsit megbízik.

 

Túrák Nyugat-Afrika
Egyesek szerint a világ legszebb fövenyes
partjai Sierra Leonéban találhatók


Az öböl túloldalán fekvő Freetownba komppal mentünk át. Afrikában a kompozás – méretétől függetlenül – mindig élmény. A kikötéskor összeverekedtek páran, az első kilométer után pedig a szemünk láttára gázoltak el egy motorost, aki fekve is maradt, amíg fel nem nyalábolták, és el nem vitték valahová az útból. Semmi kompressziós gumiágy, gerincmerevítés, orvosnak hírét sem láttuk. Aztán egy fénykép a rozsdás Welcome Freetown, Unitiy, Freedom, Justice tábla alatt, és egy kicsit elmerengtem azokon a szép szavakon és a közelmúlt eseményein.

Bár a szegénység szemmel látható, az ország eddig kellemes meglepetést okozott a kissé mozgalmas partraszállással együtt is. Mindenfelé érezhető egy erős igyekezet, hogy bebizonyítsák, Sierra Leone már nem „az” az ország. Hogy itt béke van és biztonság, és szívesen látják – egyelőre talán inkább látnák – a külföldieket. Többen érdeklődtek, hogy honnan jöttünk, és Magyarországot hallva elismerően nyilatkoztak, tudták, hogy hol, merre van, olyan őserdei emberrel is találkoztunk, aki még szomszédos országainkat is megnevezte. Úton-útfélen láttunk „Légy pozitív”, „A tervezett család a boldog család”, „Ne verd az asszonyt”, és a „Tegyünk közösen a korrupció ellen” táblákat. Kétszer keveredtünk rendőrségi ügybe, és legnagyobb meglepetésünkre sehol nem lehetett elintézni a dolgot egy kis csúszópénzzel, de hosszabb-rövidebb fejmosás után bírság nélkül engedtek utunkra.

 

Túrák Nyugat-Afrika
Az Atlantióceán partján fekvő York városának... 
pardon, falujának egyik omladozó épülete. Bálnalesre ide 
érdemes jönni, de csakis az esős évszakban


Freetown ugyanakkor kis híján megölt. Legalábbis úgy éreztem, hogy ha még kicsivel tovább kell a perzselő napsütésben és az agylágyító hőségben lépésben araszolnom a hihetetlenül bedugult sikátorokban, akkor én abba belehalok. Szerintem hőguta közelében járhattam a fekete protektoringben. Valahogy túléltem, és délután a csimpánzrehabilitáló központban már egész jól éreztem magam. Ez az intézmény a legkülönbözőbb helyekről begyűjtött, fogságban élő csimpánzokat készítette fel a vadonbéli szabad életre és önellátásra. A táborban több helyen láttunk bunkerszerű menedéket apró, lőrésszerű ablakokkal. Ha a csimpánzok elszabadulnak, ide kell bemenekülni, amíg a mentőkülönítmény meg nem oldja a helyzetet. Az ápoló, akinek arca meglehetősen hasonlított klienseiéhez, felhívta a figyelmünket a tényre, hogy egy ilyen megdühödött kis vacak majom négyszer erősebb egy meglett férfinál.

Estére a legendás Tokeh Beachen, majd a fura nevű River No 2 Beachen kerestünk szállást. Talán kevesen tudják, hogy a világ legszebb fövenyes partjai Sierra Leonéban húzódnak. Találtunk is egy tábort néhány, vendégeknek szánt gyarmati stílusú h