Touratech Hungary - Marokkói KALANDOZÁS 2017 március

„kaland (főnév)

1. Izgalmas tapasztalat, amely előre nem látott, izgalmas, bizonyos veszéllyel is járó rendkívüli esemény.
2. Felelőtlen szerelmi ügy. Rövid ideig tartó könnyelmű nemi viszony. 
3. Meggondolatlan, kockázatos vállalkozás, amelynek a veszélyei, következményei nincsenek józanul felmérve.”
forrás: https://wikiszotar.hu/index.php?title=Kaland

„Ha ez ilyen kockázatos meg bizonytalan, akkor szerintem csináljuk!”  - szülte meg Esch Tomi a túra egyik mottóját valahol a sivatagban, a sok közül az egyik kockázatos és bizonytalan helyzetben. A rövidre hagyott felkészülési idő, a terephez képest nagy motorok, a folyamatosan változó körülmények, a szokatlan kultúra, a jól kitalált, de kényszerűségből folyamatosan változó útvonal, és a csapat kollektív kalandvágya mindenkit kivett a komfortzónájából, ami alapfeltétele egy igazi adventure motorozásnak. Nyugodtan kijelenthetjük: a „kaland” definíciójának 1-es és 3-as pontját hibátlanul hoztuk. (Akit pedig a 2-es pont érdekel, az nem jó helyen keresgél.) 

Erdős Tamás túravezető karácsony táján rukkolt elő az ötlettel, hogy szervezzünk egy Full-Gas Rally & Adventure - Touratech Hungary Marokkó Kalandot - február végére. (Tamás, aki nem mellesleg a Full-Gas alapítója és tulajdonosa, nem tegnap kezdte a terepmotorozást. Immár vagy 30 éve műveli. Saját motorjai sok mindent elárulnak arról, hogyan is szeret motorzni: KTM EXC350, BMW G450 X Rally, Suzuki DRZ 400 S "Expedition", és BMW R1200GS "Touratech". A korábbi enduro versenyzés jelentette kihívások helyét mára a hosszabb távú kalandok vették át. 600 km piste kvázi étlen-szomjan meg sem kottyan... Igaz, autóval, de ott volt az első Budapest-Bamako-n és azóta is rendszeresen visszatér  Afrikába, de már csak motorral!  Túravezetőként a hazai Touratech Travel Event off-road túrákról is ismerős lehet. És igen, a képen a szeműveg csak vicc:)

Az idő kevés, tehát a kihívás máris elkezdődött. Azért épp Marokkó, mert tökéletes hely off-road motorozásra, a kultúra nagyon más, mint amit megszoktunk, mégsem kell fölöslegesen nagy kockázatot vállalni. Ez az ország hihetetlenül változatos: mediterrán tengerpart - no comment.  Az Atlasz. 4000-es csúcsokkal és 3000-es hágóival, ahol testközelből megtapasztalható a hegyvidéki vertikális övezetesség. És persze a SIVATAG. Annak minden elképzelhető, és el nem képzelhető formájában. Mindez tökéletes díszlet egy hatalmas kalandhoz. 
Mi is meglepődtünk, hogy az elhatározást követően mindössze pár hét alatt összeállt a 10 főből álló motoros csapat és a két fő autós asszisztencia.

Terv szerint a motorok két tréleren jutottak volna Marrakechbe pont addigra, mire a motorosok gépe leszáll. Na, ja, de ez Afrika. Ahol általában nem úgy működnek a dolgok, ahogy az európai ember eltervezi. (Ráadásul, mint kiderült, Afrika többi országának lakói szemében Marokkó még nem is Afrika. Szerintük Marokkó az Marokkó, nem Afrika. Ők tudják.) Lényeg, hogy a motorok nem jutottak be. Szóval a kaland elkezdődött. Az első napra tervezett marrakech-i akklimatizálódás helyett következett 600 km autópálya, két Renault Clioban, mind a tízen… Miután Tanger Med-ben mindenki a saját motorja mellé állt és a vámtiszt beengedte a motorokat, megszálltunk, majd másnap a szakadó esőben inkább kihagytuk a motorozást és újabb 600 km-t nyomtunk a két Clioba vissza Marrakech-ig. Szóval mire elkezdődött a program, a csapat úgy összekovácsolódott, mintha régi kollégista szobatársak mentek volna motorozni.
Egy nap csúszás és 1200 km extra autós kirándulást követően azért belevetettük magunkat a marrakech-i bazárba.

Később kiderült, hogy a hágó, amit megcéloztunk nem járható. Újratervezés. Délnek vesszük az irányt!

Az első motoros napra még nem tervezünk terepezést, cél az akklimatizálódás. Marrakech-t déli irányban elhagyva cél, hogy minél előbb átkeljünk az Atlaszon. Ez az út zseniális, gyönyörű helyeken megyünk, bizonyos magasságban pont virágzik valami gyümölcsfa- távolról akár cseresznye is lehetne, lényeg, hogy gyönyörű. A hágó egyébként is fantasztikus, helyenként még itt is hó van az út mellett, a déli oldalon pedig hatalmas köd fogad. A látvány lélegzetalllító, minden rendben, de ott mélyen bent mindenki tudja, hogy igazából nem ezért jöttünk. Szilveszter nem is tudja leplezni terepezés utáni vágyát, és egyre gyakrabban megy le az útpadkára porolni. A hosszúra nyúlt előjáték után már szinte harapni lehet a feszültséget. Hagyjuk már el az utat!  Első motorozós napunk célállomását, Tafraout-t már az Antiatlasz szerpentinjein vaksötétben kanyarogva érjük el. Az utolsó pár kilométer erős koncentrációt igényel és okoz is némi izgalmat, de végül rendben odaérünk. A szállás és a tagine jobb, mint amire számítottunk és a kikiáltási ár harmadáért sikerül megegyezni rá. Kezdésnek jó!

A tagine tipikus észak-afrikai étel: kúpos fedelű agyagedényben megfőzött, arabosan fűszerezett, általában húsos-zöldséges ragu, ami egyébként a túránk során a vacsora szinonimájává vált. Értsd, 90%-ban ezt ettük. 

  
Hogy igazából hova érkeztünk, csak másnap tudatosult. A hely, a látvány tényleg különleges hangulatot áraszt. Már kezdem azt hinni, megértettem, hogy Laci miért mondta: „ez ilyen spirituális hely”. De a lényeg csak ezután következett: meglátom, hogy a sivatagban, a várostól mintegy 4-5km-re, ezeket a hatalmas, lekerekített sziklákat egy jófej/bolond (mindenki válogassa ki a neki tetszőt) belga művész kékre festette. Óriási! Mármint az az óriási, hogy valakinek van motivációja és ideje a sivatag közepén lefesteni több száz négyzetméternyi sziklát!  Nincs sok idő, magamba szívom a hely atmoszféráját, még egy kicsit irigykedek rá, aztán tovább indulunk.

 
Végre elkezdődött!  Innét már megkérdőjelezhetetlenül a sivatagban vagyunk. Errefelé még ”csak” kő van, de az minden mennyiségben, méretben és formában. Laci, sokat látott sivatagi róka, mondta, hogy a sivatag igazából változatos, csak észre kell venni. És nem nehéz észrevenni, mert minden érzékszervedre hat: a táj mindig ugyanolyan kopár, mégis mindig kicsit más: a kövek máshogy mozognak a kerekek alatt, változik a színük, az alakjuk és még a hangjuk is változik, ahogy a kartervédőt megpendíti. Ez már terepmotorozás a javából. Egyszerűbb piste-k, kiszáradt folyómedrek, emberfej nagyságú kavicsokkal, és technikásabb ösvények váltakoznak.

Helyenként keményen megdolgozunk a továbbjutásért, de láthatóan mindenki nagyon élvezi az akadályok leküzdését. Beérve egy-egy oázisba különleges érzés kerít hatalmába, gyerekkorom mesebeli oázisai jutnak eszembe, melyekről hittem is hogy léteznek, meg nem is.

Napi célállomásunk Tissint, ahol nem csak a szobák és a tagine megfelelő, de medence is van! Tökéletes körülmények Szilveszter első gitár estjéhez. Túl nagy bulit mégsem csapunk, mert a következő napra tervezett komoly sivatagi szakaszt kellő tisztelettel közelítjük meg.

Szóval az első veszélyesebb sivatagi szakasz. Tissint-Foum Zguid-Zagora. Nagy távolságok terepen és lakott területektől messze, ahol tényleg magunkra leszünk utalva, tehát csak óvatosan!

Na, ez úgy kezdődött, hogy kb. a 10. terep kilométernél Kornél átfordult a kormányon. Időkérés következett. Miközben éledezett, a csapat lassabb fele – mit sem sejtve arról, hogy mi történt hátul -  haladt befelé a sivatagba. Közel voltunk, hogy megtapasztaljuk, milyen is egy helikopteres mentés a semmi közepéről, de miután Kornélnál is tisztult a kép és lassan kezdtek visszajönni az emlékek, lemondtunk a repülésről. Elvégre mégiscsak motorozni jöttünk! Szóval, mire újra egybeverődött a csapat (élőben azért ez nem volt ilyen egyszerű), és úgy-ahogy menetre készen álltunk, már szó sem lehetett továbbhaladásról. Visszamentünk Foum Zguid-ba, megszálltun és rendeztük sorainkat.

Ekkorra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a tervezhetőség és a kalandmotorozás fogalmak nem tűrik meg egymást és pont ez adja az esszenciáját.
Foum Zguid-ban találkoztunk olasz és portugál csoportokkal is. Ők kis egyhengeres enduro motorokkal voltak. Ez itt igazi, Európához nem hasonlítható off-road paradicsom, így több cég kimondottan erre a környékre szervez sivatagi motorozást. Másnap kiderült, hogy ez a hely, ahova nagyon szeretnék még visszamenni. Csak motorozni.  De ha választhatok, akkor már kisebb motorral.

Az algériai határ közelében vezető terepezést vétek lett volna kihagyni, így közös megegyezéssel kettéváltunk. Kornél és Imi az asszisztenciával tartott, így heten vágtunk neki a sivatagnak. Tudtuk, hogy az eleje köves piste, ezt már ismertük. Utána viszont egyre gyakrabban futottunk rá homok foltokra, amik előre haladva mind mélyebbek és nagyobbak lettek. Ahol nem volt kerülési lehetőség, ott jött a dűnézés. Ha valami nem egyszerű, akkor ez az. A GS  közel 300 kilója tonnának érződik a mély homokban, pláne amikor eldől. És itt eldőlt… mindenki…, többször. Ez a szakasz fizikailag is komolyan megdolgoztatja a csapatot.

A köves piste szélén, számunkra az igazi semmi kellős közepén egy kis sátorszerűséget pillantunk meg. Megállunk. Két kisgyerek ajándéktárgyakat árul. Pont ott? Nézem a nyomokat és azon gondolkodom, hogy itt akár még 2-3 autó is elhaladhat naponta. Nem lehet könnyű errefelé az élet. Mindenesetre mi teszünk róla, hogy fellendüljön a forgalom, még ha csak átmenetileg is. 

Egy tevefüves részen haladunk iránymenetben a nagy semmi kellős közepén, amikor egy teve sziluettje tűnik fel a láthatáron. Tamás arra veszi az irányt. Közelebb érünk, és csak akkor vesszük észre, hogy egy másik is van mellette. Egy kicsi, nagyon kicsi teve. Éppen próbál lábra állni, először életében, az anyja segítségével.  A közel 30 fokos hőmérséklet ellenére még ott van a magzatvíz a földön és a friss vér az anya lábán. Pár perce jöhetett a világra. Varázslatos pillanat. Leírhatatlan érzés látni egy ilyen egzotikus állatot a saját természetes környezetében, miközben az első lépéseit próbálja megtenni. Szinte megkönnyezem. Hagyjuk őket, egyébként is sokat kell még ma mennünk.     
Hamarosan elérjük a Lac Iriki kiszáradt tómedret. A hatalmas kiterjedésű, teljesen sík, nyílt terepen helyenként 150-nel is megyünk, hatalmas íveket leírva az enyhén süppedő talajon. Újabb tökéletes pillanat.
Elhagyva a tómedret egyre nehezebben haladunk. Mély homok mindenütt. Bár a térkép szerint rajta vagyunk egy piste-n, valójában nyoma sincs annak, hogy itt valaha bárki közlekedett volna. A nagyjából sík felszínen random, mély, homokos kráterek sűrű egymásutánban mindenütt, melynek éles pereme komoly kihívás elé állít, és rendesen megdolgozza a futóművet is. Az irány jó, haladunk tovább, de a helyzet egyre reménytelenebb. Amerre nézünk, mindenütt csak dűnék és egyre puhább homok. Most már többet ásunk, mint motorozunk. Egy meghatározó pillanatban, amikor a hétből éppen hét motor van tengelyig elásva, feltámad a szél, és annyi homokot kap föl, hogy rendesen sötétedni kezd az ég. Egy mini homokvihar (a helyiek talán észre sem vennék) ad ízelítőt ennek a különös jelenségnek a földöntúli hangulatából.

Nem tudjuk, hogy mennyit kellet volna még megtenni, hogy egy járható nyomra bukkanjunk. Lehet, hogy ott volt pár száz méterre, de az is lehet, hogy több tíz kilométert, ami viszont ebben a tempóban haladva sivatagi éjszakázást jelentett volna. Mivel aznap nem táborozásra készültünk, nem vittünk magunkkal kemping felszerelést és a víz is csak egy napra volt elég. Így, mindent egybevetve a visszafordulás mellett döntöttünk. Nehéz, de jó döntés volt. Ugyanakkor, nem tagadom, maradt bennem hiányérzet. Valamelyest az kárpótolt, hogy az ismerős nyomokon visszafelé lendületesebben, amolyan örömmotorozós stílusban haladhattunk.

A kaland viszont közel sem ért véget! Közel Kornél előző napi 10 pontos salto mortale-jához Gyurka motorja defektet kapott. Miután többszöri próbálkozásra sem sikerült megjavítani, a legegyszerűbb megoldás az asszisztenciánk mozgósítása volt. Míg Laci és Kornél a tartalék tömlővel néhány órát autózni kényszerült, addig mi a sivatagban lazultunk. Száraz ágakat gyűjtöttünk és a naplementét már egy tábortűz körül töltöttük. Újabb feledhetetlen pillanat? Tényleg az! Már jócskán besötétedett, amikor a Monterey lámpáit megláttuk a távolban. Gyorsan összeraktuk a 800-as GS-t és nekiduráltuk magunkat. Irány Zagora. Kellemesen izgalmas volt a vaksötét piste-en elérni az aszfaltot, ahol további 130km várt ránk Zagoráig. Ez a nap tényleg kemény volt! Hulla fáradtan, egy jó tagine-nal a hasunkban, a következő napra ezért egy kicsit lazább programot terveztünk. Annál is inkább, mert a túra egyik csúcspontját, a vadkempingezést is ekkorra szántuk.

Szívesen állítottuk volna világosban a tábort, de a laza napot annyira ellazáztuk (ez persze nem igaz, igazából eltévedtünk egy kicsit), hogy ez végül nem jött össze. Ha extrém történésekben nem is bővelkedett ez az etap, azért mégis csak találtunk egy olyan utat, amit Tamás – pedig ez közel sem az első afrikai kalandja volt – élete piste-jének nevezett. És tényleg, újra színtiszta örömmotorzásban volt részünk, viszonylag könnyű, mégis élvezetes terepen. Ezen a napon nem sikerült együtt tartani a csapatot, de ez nem is volt gond, mert jóval könnyebb egy kis, 4-5 fős bolyban, mint amikor 10-en vagyunk.
Végül mindenki befutott a táborhelyre. Ez egy tanúhegybe ékelődött három oldalról zárt völgy volt, amit fallal teljesen becsuktak és erőddé alakítottak. Sokat elárul a látványról, hogy több filmhez is forgattak itt jeleneteket.
Ez még közel sem a búcsúest volt, de abban mindenki egyet értett, hogy feltettük a koronát a túrára. A sivatagban éjszakázni már önmagában is különleges, semmihez sem fogható érzés és ehhez jött egy olyan társaság, aminél jobbat kívánni sem lehetett volna. Egy helyi kecskepásztortól vásárolt kecskét sütöttünk meg vacsorára, miközben Szilveszter gitárzenéje olyan hangulatot teremtett a szaharai éjszakában, amihez hasonlót is csak nagyon ritkán tapasztalhatunk meg.
Másnap reggel, körbesétálva a környéket, láttuk, hogy amerre csak megyünk, a szálban álló kőzetben fosszíliákat találunk. Szinte kedvem lenne újra paleontológiát hallgatni… Bezzeg anno nem tudtam értékelni ezt a tantárgyat.
Elindulnánk, a cél ezúttal Merzouga, de most István üti fel a felnit a 1190-es KTM-en. Újabb defektszerelés következik és újabb csúszás a napi programban. Közben egy helyi keveredik valahogy oda – egyébként Marokkóban és állítólag egész Afrikában tipikus, hogy épp mindig „arra jár” valaki. Mutatja, hogy fáj a foga. Mondom, vegyen be egy Algopirynt. Mutatja, hogy nincs neki. Hát adok. De nincs vize sem. Hát, az nekem sincs túl sok, ráadásul helyi lévén ő nyilván tudja, hogy hol szerezhet, így ezt a kérést Laci tanácsára elutasítom. Nagyon érdekesek ezek a helyiekkel folytatott kisebb-nagyobb interakciók, már csak ezért megéri idejönni.
A napi szakaszon ismét van minden, amit egy kalandmotoros kívánhat: mély por, oázisok, keményebb piste és köves iránymenet. A csapat nem csak barátilag kovácsolódott össze, de motorozás is napról napra jobban megy. Mindenki érezhetően sokat fejlődött, és láthatóan érettebb kalandmotoros lett.

A gyerekek a falvakban nagyon jó fejek és vidámak errefelé. Integetnek, és ha kell, ha nem, kérnek valamit. Úgy tűnik, ez itt a kultúra része. Egyik rövid megállónk alkalmával Szilveszter és Zsolt megengedte, hogy a gázt meghúzzák a srácok. Mindenki kölcsönösen örült a másik örömének. Amúgy tényleg mosolyt csal az ember arcára egy álló helyzetben leszabályozásig pörgetett R1200GS Adventure. Szóval Szilveszter gondolta, hogy ezt megörökíti az iPhone-jával, mire a gyerek elővett szintén egy iPhone-t és ő is megörökítette a csapatot. Mi? Mondom, egy iPhone-t. Érdekes hely ez a Marokkó.   
Merzouga, pontosabban az Erg Chebbi hatalmas sárga dűnéi már vagy 50 kilométerről mutatják az irányt. Ezek végre nem csak homok foltok, ez itt egy valódi homoksivatag (erg). Pont olyan, mint amire az átlag európai asszociál, amikor a sivatag szót hallja. Merzougába megérkezve sincs lazsálás. Ezeket a dűnéket kihagyni hatalmas vétek lenne, de be kell látnunk, hogy a motorjaink, közel sem ideálisak erre a célra. Quadokat bérlünk, és egy buggy felvezetésével, azokkal vetjük bele magunkat a gigantikus dűnék közé. Kicsit turistásabb a menet, mint amire számítottam, de a hely mindenért kárpótol. Marokkóban járva, ez a tényleg kihagyhatatlan!

Merzougánál fordulóponthoz is érkezett a túra. Már csak két napunk maradt és még vissza kell érni Marrakech-be. A színvonalból viszont nem engedünk! Az utolsó előtti napra jutó több aszfaltos utat a 3000 méteren is áthaladó Dades hágó leküzdésével kompenzáljuk. Ez egy jobbára csak helyiek és expedíciós terepjárók által használt ösvény, melynek a magashegyi szakasza nem burkolt és gyakran hóval borított. 9 nappal ezelőtt is pont emiatt kellett megfordítani a teljes programot.

És most is majdnem megtréfált minket, mivel az off-road rész előtt kaptunk olyan információkat, hogy többen visszafordultak. Mi azért megpróbáltuk, ami nagyon jó döntés volt. Túlzás nélkül, újabb életre szóló élményeket kaptunk. Reggel még 30 fokban a mély homokban akadtunk el, pár óra múlva pedig már magasan az Atlaszban a hóban. De ezt is megoldottuk.

Nem sok ”hütte” van erre, kb. kettő, de pont abban, ahova betértünk volt egy gitár. Sőt, még 3 húr is volt rajta. Naná, hogy Szilveszter játszott rajta, amit nem csak mi, de a helyiek is nagyon élveztek. A kávé itt nem pont olyan volt, mint mondjuk Rómában, de jól esett.
Imilchilbe ismét sötétben érkeztünk. Volt vagy 3 fok. Ha nem lett volna egy kályha a szállás közösségi helyiségében, nyilván megfagyunk - konkrétan.
Az utolsó szakasz: Imilchil – Marrakech. Ez mindenekelőtt hosszú volt, és kezdetben hideg, mínusz 2 fok. Rissz-rossz minőségű, de gyönyörű hegyi utakkal az elején. Átmegyünk néhány nagyon kicsi településen. A hegyvidéki élet még a sivataginál is nehezebb lehet. Itt valahogy még jobban kiütközik a szegénység. A falvak és az emberek vonásai és viselkedése is más, mint amit eddig megszoktunk. A túra során itt van először rossz érzésem, amikor a helyiek szorosan körülállnak. Nem is maradunk sokáig, még mindig nagyon sok van vissza Marrakech-ig.

Az utolsó, még mindig nem rövid szakaszt már az Atlasz nyugati lábánál, az eddigiektől egészen más környezetben tesszük meg. Ez a hegy nem csak víz- és éghajlat-, de láthatóan és érezhetően kultúraválasztó is. Itt már zsúfoltság és sietség van. A célbaérkezés előtti utolsó 100-200 km nem a motorozásról, hanem a birkák (szó szerint), az autók, a kerékpárok, a kézikocsik és a gyalogosok kerülgetéséről, szóval inkább a túlélésről szól. Technikai okokból nem a szállásunkra, hanem a reptérre mentünk először, ahonnét még az esti forgatagon keresztül el kellett érni a kempinget. Nehéz lenne átadni azt a hangulatot, amikor a tíz harcedzett, koszos kalandmotor felveszi ennek a különleges arab városnak a ritmusát és átvág egyik feléből a másikba. A látszólagos káoszban érdekes, hogy bár a szabályok betartására nem különösebben, de egymásra nagyon figyelnek a közlekedés résztvevői. Abszolút méltó befejezés. A szokásosnál feszesebb és sokkal izgalmasabb program megtette a hatását, így már csak a csapat fele kapható egy búcsúestre a bazárban. A többiek az alvást választják. Értem is, meg nem is…
És vajon az elutazás napjára is jutott izgalom? Elnézést kérve azoktól, akik nem érthetik, csak ennyi: § Jus Kalandmotorus

Zárszóként megköszönnénk a részvételt, de az nem fejezné ki a valóságot. Itt mindenki sokkal  többet adott, mint a puszta részvétel. Jófejség, türelem, fegyelmezettség, bajtársiasság, lelkesedés, barátság; talán ezek a szavak jellemzik leginkább azt a nagyszerű csapatot, amit alkottatok. Szóval kösz Bóbics Kornélnak, aki "eszméletlenül" jól motorozik; Esch Tominak, aki a legtöbbet fejlődött a túra alatt; Holonics Nándinak, aki kíséret nélkül is simán megtalálja a sátrát, Jakab Zsoltnak, aki ha olyan operatőr lenne, mint ahogy motorozik, díjnyertes filmünk lehetne, Jánosi Imrének, aki búvárfelszerelésben is remekül énekel, Kapuvári Istvánnak, az egyetlen tökös KTM-esnek, és Péntek Szilveszternek, akinek a lelkesedésénél csak a hangja nagyobb. Valamint köszönet az asszisztenciáért  és a sok-sok segítségért Tempfli Lacinak és Petrovics Janinak.

Mi (Pellérdi Gyuri és Horváth Ákos) túravezető-segédként kívánni sem tudtunk volna jobb csapatot.

szöveg: Horváth Ákos

képek: Full-Gas